Tavaly nyáron egy irodaház alapozásánál dolgoztam. Nem vagyok kőműves, nem vagyok ács. Segédmunkás vagyok. Aki a betont keveri, a zsákokat cipeli, a sittet lapátolja. Reggel hatra járunk be, este hétre csúsztunk le. A bőrömön ott a cementpor, a hátam meg úgy fáj, mintha egész nap egy teherautóval toltak volna végig az úton.

A munkásszálló egy régi épület a város szélén. Egy szobában négyen alszunk. A srácok jófejek, de azért az ember vágyik egy kis csendre. Július közepe volt, negyven fok, a szobában egy régi ventilátor zúgott, ami többet zajt adott, mint hűvöset. A többiek lent ültek a tévé előtt, söröztek. Én feljöttem az emeletes ágy felső részére, mert annyira fáradt voltam, hogy még a sör sem érdekelt.

A fizetésem olyan, amilyen. Nettó kétszázvalahány, de abból megy a szállás, a kaja, meg amit hazaviszek a családnak. Anyám egyedül él Veszprémben, neki is kell segíteni. Július végén jött a hír, hogy a házukon cserepes a tető. Egy szegletben beázik. A szerelő mondott vagy százharmincezret. Nekem a számlámon alig volt negyven.

Ezen az estén, mikor fent feküdtem a priccs szélén, a telefonomat nyomkodtam. A fények tompán világítottak a szobában. A ventilátor zúgott. Valami régi játékot kerestem, amivel elűzhetném a gondolatokat. Aztán eszembe jutott, hogy hetekkel ezelőtt egy munkatársam, a román srác, Marius emlegetett valami alkalmazást. Azt mondta, letöltötte telefonra, és néha játszik, amikor nem bír aludni.

Rákerestem az áruházban. Az első találatok között ott volt. A leírás alapján nem tűnt átverésnek. Letöltöttem. A telepítés után megnyitottam, és a képernyőn megjelent egy tiszta, egyszerű kezdőoldal. A bal felső sarokban ott figyelt a felirat: vavada casino app. Nem kellett asztali gép, nem kellett laptop. Minden belefért a hat hüvelykes kijelzőmbe.

Nem voltam naiv. Tudtam, hogy ez nem a megváltás. De abban a pillanatban, ahogy végiggörgettem a játékok között, valami megnyugtatott. A szürke beton helyett színek. A lapát helyett gombok. A fáradtság helyett egy apró izgalom.

Regisztráltam. Nem kért sok adatot. A feltöltésnél meghúztam a határt: maximum ötezer forint, amit a következő napi ebédre szántam. Tudtam, hogy ha elvesztem, másnap szenvedek. De azt is tudtam, hogy ha nem próbálom meg, akkor is ugyanitt tartok: egy ágyban, a tetővel a fejem felett, ami anyámnál beázik.

Az első tíz percben semmi. Az ötezerből lett háromezer. A pulzusom normális maradt. Nem pánikoltam. Inkább olyan érzés volt, mintha a betont keverném – lassan, módszeresen, nem kapkodva. Aztán jött egy kör. Nem nagy, csak kétezer. Vissza az ötezerhez.

A huszadik percben történt valami. A képernyőn csillagok jelentek meg. Nem értettem a játék szabályait, de láttam, hogy a számok nőnek. Hét. Tíz. Tizenöt. A ventilátor továbbra is zúgott, lent a srácok nevettek valamin a tévében. Én meg ott feküdtem a felső ágyon, és néztem, ahogy a számláló megáll negyvenhétezernél.

Negyvenhétezer.

Letettem a telefont a paplanra. Behunytam a szemem. Számoltam ötig. Aztán újra megnéztem. Még mindig ott volt.

Nem pörgettem tovább. Ezt a szabályt magamnak tettem az első perctől: ha elérsz egy összeget, ami megold egy problémádat, állj meg. Nem vagyok profi játékos. Nem is akarok az lenni. Csak egy segédmunkás vagyok, aki szeretné, ha anyám háza nem ázna be.

Másnap reggel, munka előtt, kivettem a pénzt. A negyvenhétezerből lett negyvenkettő a költségek után. Pontosan annyi, amennyi a tető egy részéhez kellett. Nem az egész, de egy szeglethez elég. Felhívtam anyámat. Azt mondtam: "Anya, küldök negyvenkettőt, hívd ki a szerelőt." Nem kérdezte, honnan van. Talán sejtette. Talán nem.

Azóta is megvan a telefonomon az alkalmazás. Nem nyitom meg minden nap. Csak néha, amikor fáradt vagyok, és a beton illata még a bőrömön van, és a munkásszálló csendjében egyedül vagyok a gondolataimmal. A vavada casino app ikonja ott van a többi között, a kamera meg a térkép mellett. Nem babona, nem függőség. Inkább e